Jeles szám a hetvenkilenc: születésem évében három igen kiváló nagylemezt jelentetett meg Vangelis, és már sajnos azt is tudjuk mindannyian, hogy hetvenkilenc évesen búcsúzott el tőlünk. Ha őt kérdeznénk, akkor biztosan lennének számára más kiemelkedő évek is az emlékezetében, talán leginkább 1968, amikor a Görögországból való kényszerű távozása után a párizsi diáklázadás heteibe csöppent zenésztársaival, majd lett a beat rajongója és kezdett progresszív kísérletekbe igen nagy sikerrel. Bár én egészen más oldaláról ismertem meg, de ha igazán kedveljük a zenéjét és érdeklődünk az őt inspiráló források felől, akkor elmaradhatatlan ezeknek az előzményeknek az ismerete. A 20. század egyik legforrongóbb időszakában a népi, a klasszikus és a populáris elemek sajátos keveredése éledt fel alkotói személyiségében, mindez olyan egyedi spirituális kötődéssel ahhoz a láthatatlan világhoz, amit sokféleképpen nevezünk, és amiben sokféleképpen hiszünk. Így Vangelis akár világzenésznek is nevezhető, de a világ az ő esetében a bolygónknál és annak kultúrájánál sokkal távolabbi szférákba ível.
Két-hároméves voltam, amikor a Tűzszekerek filmzenéje hódított. „Ezt a zenét gépekkel csinálják” – mondta nekem valaki, ami a letisztult klasszikus ívű dallam élvezete mellé adott számomra egy hajmeresztő, borzongató faktort. Vajon hogyan történik mindez? Ember és gép kapcsolatából hogyan születhet ilyen hatású eredmény? Hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik? Miben áll az interakció kettejük között? És mégis milyen gép? Lenyűgözött, hogy a zene akusztikája egészen különleges: a virtuális tér, ami a szintetizátorokkal megszólal, még inkább megmozgatta a fantáziámat ezzel a különleges üggyel kapcsolatban. Biztosan tudtam, hogy egyszer még komolyabban is közel kerülök ehhez a világhoz. Persze klasszikus zenei tanulmányaim a dallamokkal és harmóniákkal való ismerkedésem során hasonló varázslatos élményekkel volt kikövezve, de a Vangelis élmény mindig is örök origó maradt.
Ő távol állt mindenféle zenei képzés igényétől, mind hangszeres, mind elméleti téren. Úgy érezte, hogy a tanulmányok gátolnák a kreativitásban. Egy évszázadban talán öt olyan muzsikus van, akiknél ezt a hozzáállást érdemes komolyan venni. Vangelis zenei személyisége olyan módon épült fel, hogy a hallás, a memória, a kreativitás és minden más szükséges összetevő egymást gerjesztő folyamatából épp a kottaírás és olvasás szüksége és képessége szorult ki. Lám, így is lehet valaki muzsikus. De hiszen nem csak az ötvonalas rendszer lehet a muzsika jelrendszere: a gitárosok számára ismert a fogástáblázat, sőt amatőr zongoristák inkább tanulnak újabban a tabletjükön színes csíkokkal ábrázolt jelrendszerről. Vangelisnek is megvoltak a maga jelei, amit csak ő ismert. És ez neki elegendő is volt.
Felső tagozatos voltam, amikor az osztályban lassan beindult a Vangelis-fertőzés: míg a legtöbben az aktuális napi popslágereket másolgatták át egymásnak kazettán, egy „titkos belső kör” a görög mester régebbi műveit terjesztette, vegyes minőségű felvételeken és leginkább töredékesen. 1990-ben 1976-os zenéket – ez már történelem. Az óraközi szünetekben belógtunk üres tantermekbe és az ott hagyott magnókon próbáltuk ki a legújabb felvételeinket, ámuldozva a különleges hangokon. Bár a nevét csak mi ismertük, Vangelis zenéje akkor mindenhol szólt: tíz éven át volt hallható a L’Enfant vasárnap esténként A Hét című műsor szignáljaként, emellett számos tévé és rádióműsor emelt át kisebb-nagyobb részleteket a műveiből.
Egy újabb jeles dátum: 1992. Bár csak bő tíz év telt el a Tűzszekerek óta, a zeneipar hatalmas változáson ment át Magyarországon és a többi volt keleti blokk-béli országban különösen: a kereskedelmi tévé-rádióadók tulajdonképpen már a maihoz nagyon hasonló tempóban ontották napi szinten az újabbnál újabb fogyasztani valókat - tudva, hogy egyik nóta sem bírja pár hétnél tovább és mindig kell valami helyette. Ebbe a kínos állóvízbe hozott üdítő frissülést az 1492, ami jóval előbb megérkezett, befutott és tarolt, mint a mozifilm. Hónapokig ostromolta a sláger és eladási listákat, de később sem tűnt el, örök klasszikus maradt. Vangelis 49 évesen, túl számos komoly sikeren olyannyira ragyogóan idézte meg számunkra zenei nyelvén az újkor hajnalának jeles eseményét, hogy nélküle biztosan kisebb sikere lett volna Ridley Scott filmjének. A hosszú, olykor vontatott és rémisztően horrorisztikus elemekkel átszőtt mozinak azért mindenképpen komoly érdeme a sok gondosan kidolgozott részlet, pár kiváló jellemformálás, némi szellemesség, de a szimfonikus-oratorikus-szintetikus zene adott igazán határozott karaktert az alkotásnak. A Heaven and Hell és a Mask után ismét hallhatunk vegyeskart énekelni. A kórus jelenléte legtöbbször igen markáns, az énekesek kifejezően artikulálnak, a szöveg mégis érthetetlen, halandzsa. Érdekes összhatást nyújt így: mintha történetet mesélne vagy egy dicsőítő himnuszt mondana el, amivel a történelmi távolságot át szeretné hidalni, de közben mégis megtartja. Az eredeti és komponált gregorián jellegű töredékek mellett a spanyol gitárok a korabeli Európát idézik meg, miközben összeolvadnak a bennszülöttek kezdetleges fúvós-ütőhangszereivel, kiáltásaival és az őserdő madarainak csacsogásával. A szintetizátor egyszer sem tolakodik, nagyon finoman összefűz, kiemel, vagy háttérbe vonul. Organikus, ember alkotta eszközök ezek, éppen olyanok, mint bármilyen más instrumentum. A címadó tételhez készült videoklip is hűen ábrázolja ezt a szerves egységet, amiben a filmből vett látványos kivágások szolgálják a zenét, miközben feltűnik a stúdióban alkotó zeneszerző a zongoránál és a szintetizátorok gyűrűjében félhomályban. Harmadik szereplőként a kórus jelenik meg váltakozva sziluettben és teljes megvilágításban. A klip dinamikusan vágott, nagyon látványos munka. Biztosan emlékszem, hogy ennek hatására erősödött meg bennem a kórussal való foglalkozás igénye és vágya.
Vangelis pályafutásának innentől aktív követője lettem. Ez az időpont örök viszonyítást jelentett, hiszen óhatatlanul elkülönültek egymástól az előtte és utána való művek. Felfedeztem azokat az izgalmas korábbi lemezeket, melyekben a különböző stílusok keverednek vagy váltakoznak egymással harmóniában, vagy éppen szándékosan meghökkentő módon. Belebújik más kultúrák világába, de mégsem idéz vagy illusztrál, hanem a saját személyiségén szűri át az élményeit. Sokszor és bátran kísérletez a technikával, amit olykor a leghűségesebb rajongók is kétkedve fogadnak, ez persze kicsit sem aggasztja, és fél év múlva újra megmutatja igazi arcát. Az életmű korábbi lemezeivel való ismerkedésem közben folyamatosan vártam az újabb megjelenéseket is. Megérzéseim beigazolódni látszottak, amikor úgy sejtettem, hogy az 1492 telitalálatát überelni is nehéz lesz, de elszakadni tőle is komoly próbatétel. A témaválasztások, a dallamvilág és a hangszínek továbbra is új élményekkel gazdagítottak minket, de a szimfonikus-oratorikus felállás kötelező elemmé vált, sőt egyre inkább egyeduralkodó lett a későbbi lemezeken. Csak az utolsó évtized kompozícióiban tért vissza az elektronikus vonalra, párban a zongorával, aminek virtuóz megszólaltatója volt, fürge futamokat éppúgy hallhattunk tőle bőven, mint lágyan ívelő dallamokat, amiknek a hangjai egészen valószínűtlen hosszúságban csengtek – bizonyára a technika is besegített ebben. A Rosetta és a Juno to Jupiter bizonyos részei a 80-as évek tiszta egyszerűséggel, mégis monumentálisan megszólaló klasszikusait idézték. Nagyon örültem, hogy ezek a legújabb lemezek megszülettek, melyek az idős mester friss és egyben összegző időszakának a szép állomásai.
Az életmű teljes, de nagy része ismeretlen a közönség számára. Állítólag hatalmas mennyiségben komponált, improvizált, melyek felvételei kiadatlanul roskadoznak a polcain. Hátha egyszer majd azokat is hallhatjuk. Életem első negyvenhárom évének egyik legmeghatározóbb alkotóját veszítettem el. Amikor reggel a rádióban összefoglalták az életútját, majd megszólalt a Conquest of Paradise, bevallom picit eltörött a mécses. Körbeértek bennem azok a hangulatok, dallamok és érzelmek, amik egészen kiskorom óta kísérnek. A mesterük immár abból a világból integet, amely felé eddig is kaput nyitott nekünk. Varázslatos eszközeivel összefűzött számunkra időt és időtlent, láthatót és láthatatlant, valóságost és valószínűtlent. Találóan írták róla többen is: most hódítja meg a Paradicsomot. Ebben én is egészen biztos vagyok. Köszönök mindent.
