Irene Papas 1929 - 2022

A görög színésznőt leginkább az 1960-as évekbeli filmjeiről ismerhetjük, de érdemes meghallgatni a Vangelisszel közösen készített két lemezét (Odes - 1979; Rapsodies 1986), melyeken görög tradicionális világi és egyházi énekeket adnak elő. Vangelis zseniális feldolgozásai az élő ütőhangszeres és szintetizátor játékkal méltó módon mentik át és töltik fel friss színekkel ezeket a klasszikus értékeket. Irene Papas hangja pedig elmélyült, egyszerre autentikus és egyedi. Mindketten nagy tisztelettel és avatottan nyúlnak ezekhez az ősi dalokhoz.

Vangelis így ír az egyik lemez füzetében az őt inspiráló forrásokról: "Tájak, emlékek, pásztorok és álmok, a sarjadó növények suttogása, kabócák és szitakötők. Szeretett anyák és kedvesek ajkainak hangja, a lélegzet gyökere, a lélek remegő várakozása. Hermész szárnyai, áttetsző pillangók, Héphaisztosz tüze, pipacsok a búzában, Apollón lantja, ezüstös patakok, ősi harmat."

Vangelis - Irene Papas: The River

Győző bácsi

Lukácsházi Győző 1953 - 2022

A kodályi közönségnevelési célok egyik legelhivatottabb örököse volt. Hiánypótló előadássorozataival gyerekek (és felnőttek) százezreit szórakoztatta és okosította a társművészetek bevonásával. Sok Bonbon Matinén voltunk a MOM színháztermében a Tamásival, csodáltuk és szerettük.

A papageno.hu megemlékezése

Emlékeim Vangelisről

Jeles szám a hetvenkilenc: születésem évében három igen kiváló nagylemezt jelentetett meg Vangelis, és már sajnos azt is tudjuk mindannyian, hogy hetvenkilenc évesen búcsúzott el tőlünk. Ha őt kérdeznénk, akkor biztosan lennének számára más kiemelkedő évek is az emlékezetében, talán leginkább 1968, amikor a Görögországból való kényszerű távozása után a párizsi diáklázadás heteibe csöppent zenésztársaival, majd lett a beat rajongója és kezdett progresszív kísérletekbe igen nagy sikerrel. Bár én egészen más oldaláról ismertem meg, de ha igazán kedveljük a zenéjét és érdeklődünk az őt inspiráló források felől, akkor elmaradhatatlan ezeknek az előzményeknek az ismerete. A 20. század egyik legforrongóbb időszakában a népi, a klasszikus és a populáris elemek sajátos keveredése éledt fel alkotói személyiségében, mindez olyan egyedi spirituális kötődéssel ahhoz a láthatatlan világhoz, amit sokféleképpen nevezünk, és amiben sokféleképpen hiszünk. Így Vangelis akár világzenésznek is nevezhető, de a világ az ő esetében a bolygónknál és annak kultúrájánál sokkal távolabbi szférákba ível.

Két-hároméves voltam, amikor a Tűzszekerek filmzenéje hódított. „Ezt a zenét gépekkel csinálják” – mondta nekem valaki, ami a letisztult klasszikus ívű dallam élvezete mellé adott számomra egy hajmeresztő, borzongató faktort. Vajon hogyan történik mindez? Ember és gép kapcsolatából hogyan születhet ilyen hatású eredmény? Hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik? Miben áll az interakció kettejük között? És mégis milyen gép? Lenyűgözött, hogy a zene akusztikája egészen különleges: a virtuális tér, ami a szintetizátorokkal megszólal, még inkább megmozgatta a fantáziámat ezzel a különleges üggyel kapcsolatban. Biztosan tudtam, hogy egyszer még komolyabban is közel kerülök ehhez a világhoz. Persze klasszikus zenei tanulmányaim a dallamokkal és harmóniákkal való ismerkedésem során hasonló varázslatos élményekkel volt kikövezve, de a Vangelis élmény mindig is örök origó maradt.

Ő távol állt mindenféle zenei képzés igényétől, mind hangszeres, mind elméleti téren. Úgy érezte, hogy a tanulmányok gátolnák a kreativitásban. Egy évszázadban talán öt olyan muzsikus van, akiknél ezt a hozzáállást érdemes komolyan venni. Vangelis zenei személyisége olyan módon épült fel, hogy a hallás, a memória, a kreativitás és minden más szükséges összetevő egymást gerjesztő folyamatából épp a kottaírás és olvasás szüksége és képessége szorult ki. Lám, így is lehet valaki muzsikus. De hiszen nem csak az ötvonalas rendszer lehet a muzsika jelrendszere: a gitárosok számára ismert a fogástáblázat, sőt amatőr zongoristák inkább tanulnak újabban a tabletjükön színes csíkokkal ábrázolt jelrendszerről. Vangelisnek is megvoltak a maga jelei, amit csak ő ismert. És ez neki elegendő is volt.

Felső tagozatos voltam, amikor az osztályban lassan beindult a Vangelis-fertőzés: míg a legtöbben az aktuális napi popslágereket másolgatták át egymásnak kazettán, egy „titkos belső kör” a görög mester régebbi műveit terjesztette, vegyes minőségű felvételeken és leginkább töredékesen. 1990-ben 1976-os zenéket – ez már történelem. Az óraközi szünetekben belógtunk üres tantermekbe és az ott hagyott magnókon próbáltuk ki a legújabb felvételeinket, ámuldozva a különleges hangokon. Bár a nevét csak mi ismertük, Vangelis zenéje akkor mindenhol szólt: tíz éven át volt hallható a L’Enfant vasárnap esténként A Hét című műsor szignáljaként, emellett számos tévé és rádióműsor emelt át kisebb-nagyobb részleteket a műveiből.

Egy újabb jeles dátum: 1992. Bár csak bő tíz év telt el a Tűzszekerek óta, a zeneipar hatalmas változáson ment át Magyarországon és a többi volt keleti blokk-béli országban különösen: a kereskedelmi tévé-rádióadók tulajdonképpen már a maihoz nagyon hasonló tempóban ontották napi szinten az újabbnál újabb fogyasztani valókat - tudva, hogy egyik nóta sem bírja pár hétnél tovább és mindig kell valami helyette. Ebbe a kínos állóvízbe hozott üdítő frissülést az 1492, ami jóval előbb megérkezett, befutott és tarolt, mint a mozifilm. Hónapokig ostromolta a sláger és eladási listákat, de később sem tűnt el, örök klasszikus maradt. Vangelis 49 évesen, túl számos komoly sikeren olyannyira ragyogóan idézte meg számunkra zenei nyelvén az újkor hajnalának jeles eseményét, hogy nélküle biztosan kisebb sikere lett volna Ridley Scott filmjének. A hosszú, olykor vontatott és rémisztően horrorisztikus elemekkel átszőtt mozinak azért mindenképpen komoly érdeme a sok gondosan kidolgozott részlet, pár kiváló jellemformálás, némi szellemesség, de a szimfonikus-oratorikus-szintetikus zene adott igazán határozott karaktert az alkotásnak. A Heaven and Hell és a Mask után ismét hallhatunk vegyeskart énekelni. A kórus jelenléte legtöbbször igen markáns, az énekesek kifejezően artikulálnak, a szöveg mégis érthetetlen, halandzsa. Érdekes összhatást nyújt így: mintha történetet mesélne vagy egy dicsőítő himnuszt mondana el, amivel a történelmi távolságot át szeretné hidalni, de közben mégis megtartja. Az eredeti és komponált gregorián jellegű töredékek mellett a spanyol gitárok a korabeli Európát idézik meg, miközben összeolvadnak a bennszülöttek kezdetleges fúvós-ütőhangszereivel, kiáltásaival és az őserdő madarainak csacsogásával. A szintetizátor egyszer sem tolakodik, nagyon finoman összefűz, kiemel, vagy háttérbe vonul. Organikus, ember alkotta eszközök ezek, éppen olyanok, mint bármilyen más instrumentum. A címadó tételhez készült videoklip is hűen ábrázolja ezt a szerves egységet, amiben a filmből vett látványos kivágások szolgálják a zenét, miközben feltűnik a stúdióban alkotó zeneszerző a zongoránál és a szintetizátorok gyűrűjében félhomályban. Harmadik szereplőként a kórus jelenik meg váltakozva sziluettben és teljes megvilágításban. A klip dinamikusan vágott, nagyon látványos munka. Biztosan emlékszem, hogy ennek hatására erősödött meg bennem a kórussal való foglalkozás igénye és vágya.

Vangelis pályafutásának innentől aktív követője lettem. Ez az időpont örök viszonyítást jelentett, hiszen óhatatlanul elkülönültek egymástól az előtte és utána való művek. Felfedeztem azokat az izgalmas korábbi lemezeket, melyekben a különböző stílusok keverednek vagy váltakoznak egymással harmóniában, vagy éppen szándékosan meghökkentő módon. Belebújik más kultúrák világába, de mégsem idéz vagy illusztrál, hanem a saját személyiségén szűri át az élményeit. Sokszor és bátran kísérletez a technikával, amit olykor a leghűségesebb rajongók is kétkedve fogadnak, ez persze kicsit sem aggasztja, és fél év múlva újra megmutatja igazi arcát. Az életmű korábbi lemezeivel való ismerkedésem közben folyamatosan vártam az újabb megjelenéseket is. Megérzéseim beigazolódni látszottak, amikor úgy sejtettem, hogy az 1492 telitalálatát überelni is nehéz lesz, de elszakadni tőle is komoly próbatétel. A témaválasztások, a dallamvilág és a hangszínek továbbra is új élményekkel gazdagítottak minket, de a szimfonikus-oratorikus felállás kötelező elemmé vált, sőt egyre inkább egyeduralkodó lett a későbbi lemezeken. Csak az utolsó évtized kompozícióiban tért vissza az elektronikus vonalra, párban a zongorával, aminek virtuóz megszólaltatója volt, fürge futamokat éppúgy hallhattunk tőle bőven, mint lágyan ívelő dallamokat, amiknek a hangjai egészen valószínűtlen hosszúságban csengtek – bizonyára a technika is besegített ebben. A Rosetta és a Juno to Jupiter bizonyos részei a 80-as évek tiszta egyszerűséggel, mégis monumentálisan megszólaló klasszikusait idézték. Nagyon örültem, hogy ezek a legújabb lemezek megszülettek, melyek az idős mester friss és egyben összegző időszakának a szép állomásai.

Az életmű teljes, de nagy része ismeretlen a közönség számára. Állítólag hatalmas mennyiségben komponált, improvizált, melyek felvételei kiadatlanul roskadoznak a polcain. Hátha egyszer majd azokat is hallhatjuk. Életem első negyvenhárom évének egyik legmeghatározóbb alkotóját veszítettem el. Amikor reggel a rádióban összefoglalták az életútját, majd megszólalt a Conquest of Paradise, bevallom picit eltörött a mécses. Körbeértek bennem azok a hangulatok, dallamok és érzelmek, amik egészen kiskorom óta kísérnek. A mesterük immár abból a világból integet, amely felé eddig is kaput nyitott nekünk. Varázslatos eszközeivel összefűzött számunkra időt és időtlent, láthatót és láthatatlant, valóságost és valószínűtlent. Találóan írták róla többen is: most hódítja meg a Paradicsomot. Ebben én is egészen biztos vagyok. Köszönök mindent.

I. Normafa Erdei Dalos Találkozó

 

Az I. Normafa Erdei Dalos Találkozón jártunk

Az Erdő Ajándéka Erdei Iskola és Alapítvány és a XII. kerületi Önkormányzat szervezésében

Két év után most először vettünk részt kerületi szintű zenei rendezvényen, és szerepeltünk közel ezres közönség előtt. A felkérést némi unszolás hatására vállaltam el, hiszen kijöttünk a szereplési rutinból, bár idén már folyamatosan próbáltunk a kórusokkal. A gyerekek szeptember óta szorgalmasan gyakoroltak és várták az alkalmakat, amikre készültünk, de ezek sorra elmaradtak a járvány miatt. Ezért volt bennük némi kételkedés a találkozó közeledtével, de nagyon örültünk, hogy most végre valódi szereplés koronázza a munkánkat.

Egy ilyen alkalom nem csak arról a pár percről szól, amíg a színpadon vagyunk, és nem csak azt a másfél órát jelenti, amit a helyszínen eltöltünk, hanem az oda-visszautazás, a sokféle egyeztetés, megbeszélés figyelmét is, ami a nyolcféle osztályból érkező énekes gyerekeket egy közösséggé formálja. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy különösebb ráhatás nélkül kedves és kulturált módon közlekedtek az utcán, a buszon, figyeltek a helyszíni instrukciókra, és nem utolsó sorban jól érezték magukat egymás társaságában a délelőtt során. Jót tett nekik ez a közös élmény, ami visszahozott minket a kerület zenei vérkeringésébe. Biztos, hogy ennek hatására máskor is szívesen készülnek majd az ehhez hasonló eseményekre.

A Dalostalálkozó sokban eltért a kerületi énektanárok által korábban szervezett, zárt térben tartott, klasszikus kórushangversenyként megrendezett eseményektől, aminek nagy hagyományai vannak és igazi hangversenykultúrát adnak az iskolás gyerekek számára, ezzel együtt mégis hasznos és érdekes ebbe az új irányba is elindulni, hiszen a szabadtéri, szép természeti környezetben való közös éneklés semmihez sem fogható élményt ad. A részt vevő csoportok is szélesebb körből érkeztek: hallottunk óvodásokat énekelni, és olyan iskolák csoportjai is vállalták a szereplést, akiket talán sohasem hallhattunk ilyen nagy létszámú közönség előtt énekelni. Szívet melengető élmény volt a készségfejlesztő napköziotthonos intézményekből érkezők műsora, mindannyiunk számára valódi zenei élményt adott. De nem csak gyerekek és iskolások léptek fel: a találkozón Szupernagyik is daloltak, valóban szuperül! Örömmel láttam, hogy a színes palettán mind ott voltak a kerületben korábban is aktív iskolák nagy létszámú kórusai is, akik rendkívül színvonalas, minőségi előadásukkal tisztelték meg a találkozót. A Tamási hatvan fővel volt jelen, harmadiktól hatodik osztályig alkottunk egy énekes közösséget. Most először adtuk elő a Tamási Áron születésének 125. évfordulójára összeállított székely népdalcsokrot, amit a következőkben többször is el fogunk még énekelni.

A 640 szereplővel egyidőben kb. 25 ezren énekeltek még szerte az országban a Madarak és Fák Napja alkalmából. A bevezetőben Pokorni Zoltán polgármester úr reményét fejezte ki, hogy hagyományt teremtünk, és a következő években hasonló módon és létszámban újra találkozhatunk.

A beszámolóm a Tamási Áron iskola honlapján is olvasható

 

134 éves a HÉV

Augusztus hetedike a HÉV születésnapja, 1887-ben ezen a napon indult meg a forgalom a Közvágóhíd - Soroksár szakaszon. Erre a jeles eseményre minden évben igyekszik méltó módon megemlékezni az ágazat, ami 2016-tól a MÁV kezelésébe került, és úgy tűnik, hogy azóta nagyobb odafigyelés, de mindenképpen jobb PR is jut a híres üzemnek.

Idén a H8 és H9-es vonal volt az ünneplés helyszíne, az Örs vezér tere - Cinkota - Csömör - Kerepes - Mogyoród sokszög adta az utat és a feladatot a régi járműveknek. A programok központja a Szilasligeti Nagyrét volt Kerepesen, így számomra a cinkotai állomás nyugodt terepet biztosított a fotózáshoz. Technikailag mindenképpen ez volt a legérdekesebb helyszín, hiszen itt futottak össze az erre a napra bevetett extra szerelvények, miközben a napi rendes üzem is zajlott. Bár semmiképpen sem kellemes a nyár közepi déli napsütésben ácsorogni, mégis beáldoztam pár órát arra, hogy kivárjam a legérdekesebb pillanatokat, amint a soroksári és csepeli vonal régi szerelvényei felveszik változatos formációikat a pár éve a HÉV-nek adott Bzmot duóval és a ma használatos LEW motorvonatokkal. Élmény volt!

Örömmel osztom meg veletek az ott készült felvételeimet: egy 5 perces videót és sok-sok szép képet!