Tapasztalataim a tantermen kívüli digitális munkarendről
A
„tantermen kívüli digitális munkarend” bevezetésének első hete számomra a
körülöttünk repkedő fogalmak tisztázásával telt. Nagy szerencse, hogy iskolám
részéről nem volt elvárás azonnali kész megoldást találni a helyzetre, de nem
is lehetett, mert a kommunikációs csatornák kiépítése minimum egy hetet vett
igénybe. Eközben figyelemmel követtem a pedagógiai fórumokat, ahogy péntek
estéről hétfő reggelre lázasan próbálták a kollégák mindazt tökélyre
fejleszteni, amit IKT címszó alatt évek óta elvárnak tőlünk, és mi magunk is
igyekeztünk ennek többé-kevésbé megfelelni az iskolai környezetben. Az első hét
során lényegében átesett a pedagógus társadalom egy gyors lefolyású víruson,
aminek tanulságaként elkönyvelhetjük, hogy képtelenség megváltani a világot pár
nap alatt: az új helyzet kezeléséhez igénybe vett eszközök és technikák
kitapasztalása hosszú folyamat, és nem szabad ezeket egyszerre a nyakába
zúdítani gyereknek és szülőnek, bizonyítva a nyiladozó kompetenciáinkat, különösen
egy világjárvány kellős közepén.
Sikerült
tehát tisztáznom és értelmeznem a „körülöttünk repkedő fogalmakat”, így lett az
én megoldásom digitális és táv, de nem online és nem interaktív - legalább
is technikai értelemben. Digitális
kell hogy legyen, hiszen ilyen eszközökkel dolgozunk. A tantermen kívüliségből
ered a táv, ez is érthető. Az online megoldások, vagyis az élő közös
munka a zenetanulásban az eddigi tapasztalatok alapján gyakorlatilag
kivitelezhetetlen, a jelkésés miatt. Milliszekundumos késésről beszélünk, de ez
épp elég ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a szinkronban való éneklést vagy
hangszeres játékot. Zeneiskolai kollégák felváltva muzsikálnak a gyerekekkel az
egyéni órák során, ami sok mindent megold, de a hangszín és más affektusok
ellenőrzésére már alig alkalmas ez a technika. Harmincfős osztályok, kórusok,
zenekarok élő együttműködését pedig tökéletesen kizárja. Az interaktív, vagyis az
oktatószoftverekkel való munka, játék meghonosítása a pedagógiai eszközeink
között régi vágy és adósság a fejlesztők és a pedagógusok részéről egyaránt. Ezt
a szegmenst tartom a legfejlődőképesebbnek, de a mostani helyzetben
megugorhatatlannak tűnik a bevezetése az ismert alapvető kommunikációs,
szociális, egészségügyi és minden más probléma kezelése mellett. A számtalan
levelezőlista, virtuális osztályterem és egyéb ügyek intézésével együtt még ennek
a használatára is hatékonyan rávenni az esetenként sokgyerekes családokat úgy,
hogy még nekem is meg kell tanulnom a használatát? Bármikor, csak nem most.
Elsőtől
ötödik osztályig tanítok, a kicsiket emelt szintű tanterv szerint oktatom, az
ötödikeseket normál rendszerben, de ők is erős alapozással rendelkeznek. Abban
biztos voltam, hogy egy audiovizuális tantárgynak a távoktatás során is
audiovizuálisnak kell lennie. A tanóráimat videofájl formájában juttatom el a
gyerekeknek, melyben a hangomat hallhatják, amint éneklek, beszélek és közben a
képernyőn megjelenítek kottát, képet, leírást. Ez tehát egy rögzített anyag, de
a kommunikációnk mégis kétirányú, hiszen mindent pontosan elmondok és
megmutatok nekik, mit és hogyan szeretnék visszakérni tőlük. (Több helyről
hallottam, hogy nagyon hasznosnak érzik a visszanézhető rögzített anyagokat,
sokkal érthetőbb, követhetőbb, emészthetőbb.) A zenei interakció oly módon valósul
meg, hogy énekelhetnek velem kánont, vagy játszhatunk felelgetőst, amiben a
gyermekre eső részt kihagyom és ott átveheti tőlem a fonalat, miközben
mérőütéssel vagy furulyával segítem. Ez a megoldás olyannyira működőképes, hogy
önszántukból feltöltenek válaszként hanganyagot arról, ahogyan velem énekelnek,
sokszor családtagjaik közreműködésével. A visszajelzéseiknek pedig
hagyományosan része, hogy a kért pici írásbeli feladatot lefotózzák és csatolva
visszaküldik.
A
rendszeres énekórák mellett fut egy másik, szorgalmi feladat is, melyben arra
biztattam őket, hogy az otthonukban található tárgyakat, eszközöket próbálják
meg hangszerként használni, felismerve a bennük rejlő zeneiséget. Elbűvölően
ötletes, ragyogó megoldásokat kaptam! Megígértem nekik, hogy a beérkezett
pályamunkákból szívesen készítek hangmontázst - érdekes lesz majd csokorban
visszahallgatni akár egy ünnepségen, de az iskola honlapjára is felkerülhet,
mint közös zaj-alkotás!
Összességében
úgy érzem, hogy ebben a helyzetben is meg tudjuk találni egymást, képesek
vagyunk a kapcsolattartásra és a fejlődésre. Nagy öröm, amikor korábban
rejtőzködőnek, passzívnak gondolt gyerekek kivirágoznak, mert személyes
megkeresésként, egyéni foglalkozásként élik meg a video-énekórákat. Ezért rájuk
már biztosan máshogyan fogok tekinteni a tantermi foglalkozások alkalmával.
Megjelent a KÓTA honlapján, 2020. május 21-én
